Derült égből….

Nagyon régen írtam utoljára… Kicsit felelevenítve, a 2014-es évet boldogságban kezdtük…
Csak a célzott terápiát kapta Anyuci. Jól volt, boldogság volt. Sokat unokázott, havonta jártunk felíratni a célzott gyógyszert.
Közben utána néztem a molekuláris diagnosztikának, úgy gondoltam, ez lenne az igazi megoldás, hiszen gén szinten határozzák meg a “hiba” okát és így keresnek hozzá gyógyszert.
Első próbálkozásnál kiderült, hogy nincs olyan daganat, amiből mintát lehetne venni. Ez boldogsággal töltött el minket egyrészről, másrészről meg nem oldottuk meg…
Sajnos nem kellett sokáig várni a rossz hírre… Az aktuális Ct agyi áttétet mutatott és ez most nem tévedés volt… elkezdődött a célzott besugárzás és közben ki is derült, hogy nem egy áttét van az agyban…
A mellékvese mindkét oldalán megjelent és nőtt az áttét…
Azt éreztem, hogy csúszik ki a talaj a lábunk alól. Pozitívan álltunk a dolgokhoz, de a következő vizsgálat újabb agyi áttéteket mutatott (ez két hónap leforgása alatt történt), nem maradt más hátra, mint a teljes koponya besugárzása. Ezt egy ember életében egyszer lehet megtenni és ha újra jönnek az áttétek, akkor nincs több eszköze az idegsebésznek…
Újra megpróbáltuk a molekuláris diagnosztikát. A mintavétel részben volt csak sikeres… nem volt elegendő a teljes vizsgálathoz. Újabb időpontot kaptunk rá, de anyuci hétvégén stroke-t kapott, így erre nem került sor…
2014. június… fél év alatt odáig jutottunk, hogy nem tud lábra állni… teljesen tiszta a tudata…
A kezelőorvosa az OITI-ben az első orvos, aki megkérdezi tőlem, hogy gondolkoztam-e már a hospice házon…
Éreztem, hogy nincs már sok időnk egymással, de reménykedtem, hogy jóra fordulhatnak még a dolgok…
Időközben kiderült, hogy babát várok… nem terveztük, jött, mert jönni szeretett volna és mi nem tiltakoztunk ellene… Szívszorító érzés, amikor az orvosom, aki a magán életünkben is benne van, azt mondja, hogy a sors mindent szépen elrendez… egyik oldalon elvesz, de a másikon ad… hát, én ezt a kompromisszumot nem akartam megkötni.
Boldogan újságoltam anyunak, hogy meg kell gyógyulnia, mert három gyerekkel szükségem van rá… és ekkor az anyukám olyat válaszolt, amiből tudtam, már valahol feladta vagy tudja, hogy rövid az idő…
Egy dologban biztos voltam, az anyukámat a kórházból magunkhoz visszük haza. Életem párja, gyermekeim apja ebben maximálisan támogatott. Anyósommal volt egy éles vitánk és a fiára is próbált hatni, hogy ne tegyük, de ebben rendíthetetlen voltam és nem bántam meg.
Béreltünk kórházi ágyat, átrendeztük a nappalit és az életünket.
Nem volt könnyű egyikünknek sem. Én fürdettem, pelenkáztam, rendeztem. Naponta egyszer jött egy nővérke, aki infúziót kötött be.
Júliusban bekerült a Sote pulmonológia osztályára, arról hogy ott milyen körülmények vannak, egy másik írásomban ejtek szót, most csak arról szeretnék írni, hogy mit hogyan éltem meg.
Ne felejtsük el, hogy terhes vagyok, az első három hónapomat töltöm, ami elég veszélyes időszak vetélés szempontjából. Itt vannak TBC-s, fertőző betegek is…
Alig vártam, hogy újra hazahozhassam Anyut. Kértem a doktornőt, hogy a lehető leghamarabb adja haza.
Ekkor tudtam már hogy vészesen fogy az időnk, rettegtem, hogy egyedül egy kórházi ágyon fog elmenni és ezt nem akartam…
Végre két után hazajöhettünk…