Fény az alagútban…

2014. március…túl vagyunk a kemoterápián, már csak az úgynevezett célzott terápiát kapja anyuci.
Az előző bejegyzésemben írtam hogy az újév rettegéssel indult. A január, február ebben a rettenetes állapotban telt. Annyira megviselte a kemo, hogy már a “szobába” (kemoterápiás helyiség) belépve is hányingere volt. Nagyon rendesek voltak a nővérek, kerestek nekünk egy külön helyiséget, ahol megkaphatja a kezelést.

Izgultunk, mert időközben aktuálissá vált egy PET-ct is. (A vizsgálat célja, hogy az egész testben megnézzék, hol lehet áttét, jelenleg ez a legmodernebb eljárás itthon)
Szépen lassan kezdte anyu fizikailag is összeszedni magát, úgy éreztem fellélegezhetünk és jó úton haladunk a gyógyulás vagy legalábbis a tünetmentesség felé.

Szuper hírekkel érkeztünk a Doktornőhöz. Nincs sehol újabb áttét, a meglévő pedig zsugorodásnak indult. Boldogság van, nagyon nagy boldogság! Továbbra is kapja a célzott terápiát, mellette issza a deutérium mentes vizet és a culevitet. Lassan csődbe megy a család, de kit érdekel Anyukámból csak egy van. 🙂
Hálás vagyok a sorsnak, hogy életem párja is így gondolja. Soha egyetlen szóval nem jelezte, hogy ezt vagy azt nem kellene megvenni. Pedig, igen, sok mindenről mondtunk le ezekért. Nem szeretnék panaszkodni. Pusztán tényként, mint az igazság részeként írom le, mindenféle számok nélkül. Apa dolgozik, anya gyeden van és van két gyermek, mellette lakáshitel… szóval lemondtunk, meghúztuk, mert Anya csak egy van! 🙂
Így telt el 2013. nyara, ősze. Minden rendben volt. A körülményekhez képest boldogság volt. Anyukám sokat volt az unokákkal, élvezte, hogy jól van és én is megnyugodtam.
2013. októberi ct után jött a frász megint. Agyi áttét és a meglévő (bal mellékvese) nőt. Mi a fene történhetett??? Nem csináltunk semmit másképp, mint eddig…
Időpont az Országos Idegsebészeti Intézetbe, alig vártuk, hogy a koponya MR eredménye elkészüljön és visszamehessünk a Doktor úrhoz. Nincs semmiféle áttét, elsőre nem fogjuk fel. Nézünk egymásra, majd a kérdés, de a ct… jön is a gyors válasz, megvastagodott ér, nincs okunk aggodalomra… Ismét egy nagy levegő, hurrá szuper, akkor mehetünk a jó hírrel az Onkológushoz…
Ezek a napok, vizsgálatok, eredmények így leírva nem olyan szörnyűek, de átélve, a napok hónapoknak tűnnek, az éjszakák gyötrelmesek és kezdődik újra a rettegés, hogy elveszítem…
Szintén az előző bejegyzésemben írtam, hogy az Anyukám és a családom miatt a napközbeni rettegésnek, kétségbeesésnek nincs helye az életemben. Én vagyok a stabil pont, mindenki tőlem várja a megoldást és a biztatást. Nem omolhatok össze, mert akkor mindenkit magammal rántok. De… én sem vagyok fából… nekem is vannak kétségeim, félelmeim… és jobb híján ezeket éjszaka, amikor mindenki alszik, akkor élem meg/ki…
Hála az okos-telefonok világának, az ágyamban is észrevétlenül tudok kutakodni, olvasni… Reggel a zuhany alatt tudok sírni és fel tudom magam “szívni”, hogy a fenébe is, ezen is túl leszünk, megoldjuk, meggyógyul… Nem adjuk fel, mert erősek vagyunk! Anyukám mondata, “kicsim, ne aggódj, nincs az a szar, amiből mi ketten együtt ne tudnánk kimászni” Hát ehhez tartjuk magunkat és pont!
Miután kiderült, hogy nincs agyi áttét, folytatódhatott tovább a célzott terápia… A következő ct esedékessége 2014. január…
Hipp-hopp eltelt ez az év is… összegezve azt mondhatom, hogy nagyon mélyről indultunk és ahhoz képest egész jó eredményt értünk el.
Azt gondolom, hogy aki ebben a szörnyű kórban szenved, soha nem tud igazán megnyugodni, mert ez a betegség egy rohadt időzített bomba… amikor azt hiszed minden rendben van tuti érkezik valami derült égből villámcsapás…
Megjárod a poklot és mennybe is mész időnként, de nincs önfeledt öröm… legalább is nálunk nem volt… és még mindig tartom, hogy nem tervezel előre, mindig csak a következő vizsgálatig… Nálunk ez 3 hónapos ciklus volt. Három havonta ment anyu Ct-re és fél évente PET-Ct-re. Szerencsések voltunk, mert a mi Doktornőnk ezt lehetővé tette. Neki nem okozott problémát engedélyt kérni, bizottság elé vinni. Az előző orvosnak ez megoldhatatlan feladatot jelentett…