Javában zajlott a kemoterápiás folyamat. A kezelés, ha bírja a beteg szervezete minimum 4, de inkább 6 “adagból” áll. Anyunál beleesett a karácsony és a szilveszter is ebbe az időszakba. Az első kettő után rettenetesen rosszul volt. Nem volt étvágya, nem tudott enni, inni is csak mértékkel. Vettünk neki nutridrinket (daganatos betegeknek való tápszer), szedte a culevitet, itta a deutérium mentes vizet.
Mi tényleg hittünk a gyógyulásban vagy legalább is a hosszú távú stagnálásban.
Új évet (2013) mentünk köszönteni anyucihoz, amikor először fogott el a félelem, hogy elveszítem. Annyira rosszul volt a kemoterápiától, hogy azt mondtam életem párjának, hogy nem éri meg a reggelt.
Nagyon lefogyott, ijesztően erőtlen volt és kedvetlen. Az én anyukám egy tűzön-vízen harcos ember, aki mindig felöltözve, kisminkelve várt minket, most köntösben ült az ágy szélén kendővel a fején és csak az unokái látványa hozott egy halvány mosolyt a szája szegletébe.
Nagyon féltem. Féltem elveszíteni. Nem aludtam éjszaka, néztem a telefonom. Sírtam reggel a zuhany alatt és próbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy meggyógyul, meggyógyítom a gondolataimmal.
Azon kattogtam, hogy mit kellene még tenni, hová kellene fordulni. Az nem lehet, hogy ennyi, itt a vége…
Nehéz időszak volt mindkettőnknek. Neki a lelki teher mellé párosult egy fizikai teher is. Nekem csak a lelki része volt, de…
Kicsi fiam, a nagymama mindene és fordítva is így van. Anyu volt az én nagy segítségem, ő vigyázott rá bölcsis korától. Ő kényeztette úgy, ahogy csak egy nagymama tudja az unokáját. Igazi mama-unoka szerelem az övék.
Nagyon féltettem Márkót, hogy hogyan fogja viselni a mama betegségét és ha megtörténik, amitől én is rettegek, akkor, azt hogyan fogja tudni feldolgozni. A családunkban történt már szomorú eset a rákkal kapcsolatban, így a Márkónak ez a betegség, egyenesen a halált jelentette.
Egy korábbi bejegyzésemben írtam, arról, hogy őszinte embernek tartom magam (remélem a körülöttem élők is így gondolják), a gyerekeinkkel is őszinték vagyunk. Nincsenek tabu vagy megválaszolatlan kérdések, elkendőzött válaszok még az olykor kellemetlennek gondolt kérdésekre sem.
A mama betegségéről is őszintén beszéltünk Márkóval. A már említett rák és halál párhuzama miatt, mi a daganatos betegséget használtuk. Aztán szépen lassan bevezettük a rák szót is az életünkbe, úgy hogy próbáltunk pozitív példákat állítani a betegség mellé. Nem áltattuk soha a gyereket. A saját érzéseink, bizalmunk és hitünk alapján beszélgettünk vele a mama éppen aktuális állapotáról és a lehetséges rövidtávú jövőről.
Ha az ember egy ilyen betegséggel küzd, akár hozzátartozóként, akár betegként, szerintem az első dolog, amit megtanul az a rövid távú tervezés. Olyan feladatokkal kell megküzdeni, ami nem teszi lehetővé, hogy még meg nem történt, be nem következettekkel foglalkozzon. A mi mottónk az, hogy a hídon akkor kell átmenni, amikor odaértünk.
Szóval az én lelki terhem… a rettegés, melyet meghagytam az éjszakai órákra. Úgy gondoltam, ha rajtam a félelem látszik, azzal megrémisztem és önkéntelenül is a feladásba sodrom az anyukám. A gyerekeim szintén rettegni fognak és ezt senkivel nem tehetem meg. Ameddig én erős és bizakodó vagyok, addig fog mindenki hinni és küzdeni, így hát minden reggel a zuhany alól (sok sírás és agyalás után) úgy jöttem ki, hogy ma is megváltjuk a világot, mert nekünk sikerülni fog. A lehetőségek keresése is az éjszakai órákra maradtak. Anyukám teljes mértékben rám hagyatkozott. Egyrészről nagyon jó volt élvezni a teljes bizalmát, másrészről nyomasztó volt a felelősség, hogy ha rossz döntést hozok, annak ő issza meg a levét.
Nem tudom a mai napig, hogy mikor hoztam jó és mikor hoztam rossz döntést… nem is fogom soha megtudni és talán nem is kell ezzel a gondolattal foglalkoznom…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: