A harc

A történetünk 2012. októberben csúcsosodott. Egy kontroll alkalmával az autóban vártam anyukámat, mert a kicsi lányunk a hátsó ülésen aludt és nem tudtam felkísérni. Sírva jött ki a kórházból. Az első kétségbeesés után, kérdeztem mi a baj, mire annyit mondott, hogy van valami a maradék tüdőrészen, aminek nem kellene ott lennie.
Azt gondolom, hogy feszült helyzetekben igazán logikusan és lényegre törően tudok gondolkodni, de ezt nem értettem. Próbáltam tovább faggatni, hogy, oké értem, de még is mit mondott az orvos. Jött a cseppet sem megnyugtató válasz, hogy, hát ennyit.
(Azt írtam az előző bejegyzésemben, hogy nem fogok beszélni az orvosokkal, nővérekkel való tapasztalatokról, most sem fogom ezt itt kifejteni. Történetünk végén írni fogok egy külön bejegyzést, melyben összefoglalom az ezzel kapcsolatos érzéseimet, gondolataimat.)
Egy dologban biztos voltam ezután a “diagnózis” után, hogy keresek egy másik orvost, egy másik kórházban. Anyucival az első sokk után ezt beszéltük meg. Jól volt, nem voltak tünetei, fájdalmai, semmi olyan jel, ami arra utalna, hogy akkora a baj, amiből ne lehetne kimászni. Egymást biztatva, kéz a kézben megkötöttük a mi kis szövetségünket, hogy megyünk előre, megkeressük azokat a lehetőségeket, melyek segítségével meggyógyulhat.
Hittünk, akartunk és ott voltunk egymásnak. Én kerestem az információkat, ő pedig folyamatosan betartotta az éppen javasolt dolgokat.
Október végén megtaláltuk azt a kezelőorvost, akiben mindketten feltétel nélkül meg tudtunk bízni. És elindultunk egy másik, számunkra sokkal szimpatikusabb úton. Voltak kivizsgálások, új kezelések és azt éreztük, hogy minden lehetőségünk adott a gyógyulásra. A vizsgálatok során az is kiderült, hogy nem a tüdőn, hanem a mellékvesén keletkezett áttét, melynek első kezelési fázisa a kemoterápia volt.
Önkéntelenül beszélek mindig többes számban. A beteg anyu volt, de annyira együtt csináltunk mindent, hogy nem tudom azt mondani, hogy csak ő. Mindenhova mentem vele. Hálás vagyok a családom többi tagjának, hogy segítettek nekem abban, hogy mindenhol ott lehessek vele. Nehéz volt, mert a lányunk ekkor 2-3 hónapos volt. A gyakorlatban úgy nézett ki, hogy mindig jött velünk valaki. Anyucit bekísértem a kemo szobába, aztán kimentem megszoptattam a gyereket a hátsó ülésen és amíg ő aludt, addig visszamentem anyuhoz. Ez így ment hónapokon keresztül, hetente egyszer. Nem mondom, hogy könnyű volt. Igen, volt lelkiismeret furdalásom is, hogy szegény gyerekemet minek teszem ki, de ha nem így csinálom, akkor az anyukám miatt lett volna… És ha újra kezdhetném, akkor is így csinálnám…